FÖLDRAJZ


Mihályháza a Kisalföld, a Marcal-medence és a Bakony alja tájegységek találkozásánál helyezkedik el.


Marcal-medence térképe


A táj kialakulását a földtörténeti ókortól követhetjük nyomon. Ebben az időben a Kárpát-medence területén a Variszkuszi-hegységrendszer kristályos kőzetekből felépülő vonulatai emelkedtek. Az ókori földmozgások során meggyűrődött, majd összetöredezett hegységrészek a földtörténeti középkor elejéig összefüggő, de erősen letarolt tönkfelszínné alakultak.


A triász időszak után a terület a tenger vize alá került, csak az északabbra fekvő részeken -a mai Kisalföld központi részein- tartott tovább a szárazföldi jelleg. Ekkor rakódtak le a kristályos alapzatra a Bakony nagy tömegét alkotó mészkő- és dolomitrétegek. Amíg azonban a Bakony területe az idők során kiemelkedett, itt süllyedés következett be, így ezek a kőzetek ma 1000-2000 méter mélyen találhatók a felszín alatt.


A miocén korban - miután több alkalommal szárazulattá vált és erózió által lepusztult a vidék - a Pannon-tenger öntötte el a mai Kisalföld nagy részét. Vizéből márgás, agyagos és homokos rétegek települtek a mélybe süllyedt hegységfelszínre. A Pannon-tenger az idők során lassan elsekélyesedő, kiédesülő vizű beltóvá alakult, majd kisebb tavak sorozatára bomlott szét. Ekkor a terület nagy részén részben vízzel borított szavannaszerű tájképet képzelhetünk el. Erre a kiszáradó tavakkal tagolt felszínre az Alpok felől áramló vizek már jelentős hordaléktömeget is szállíthattak, amiről részben a felsőpannóniai üledékek aprókavicsos rétegei, részben a homokanyag ásványos összetétele is tanúskodik. Ezeknek a folyamatoknak eredményeként a Kemeneshát területére kb 20-50 m vastag keresztrétegezett folyami homok települt. Az üledékek anyaga az emelkedésnek indult alpi peremvidékekről származik. A homokot tagoló, finoman rétegezett agyaglencsék a fő áramlásból átmenetileg elzáródott, időszakosan állóvízzel borított felszínekre utalnak. A terület éghajlata a részben nedves, illetve félsivatagi jelleg között ingadozott, miközben domborzatát a folyóvízi feltöltés és pusztítás egyaránt alakította.


A pliocén kori kéregmozgások során bazaltvulkáni tevékenység kezdődött, melynek során a mai Ság-hegy és Somló térségén láva rakódott az akkor még nagyrészt pannon homokkal borított felszínre. Ekkor keletkeztek térségünk jellegzetes vulkáni szigethegyei. Eltérő felépítésük, magasságuk arra enged következtetni, hogy az egyes kúpok anyagát különböző időben felszínre hozó vulkáni folyamatok már erősen erodált felszínen tevékenykedtek, de erre utal még aljzatuk kőzettani különbsége is. Ezzel egyidejűleg, a Győri-medence fokozódó süllyedésével északi irányba terelődő Ős-Rába kiterjedt kavicstakarót terített el, melynek keleti határa egészen a Bakony lábáig húzódott. Ennek az idős kavicstakarónak nyomai ma is fellelhetők a vulkáni kúpok oldalán, sőt, a Bakony peremi részein is.


Az első felhalmozási időszakot hosszan tartó eróziós ciklus követte, melynek során a kavicsos üledékréteg részben lepusztult.

A pleisztocén kor közepén a Kisalföld középső részének újabb erős süllyedése, valamint a Zala-völgy déli oldalának enyhe felboltozódása hatására a Rába folyásiránya egyre nyugatibb irányba tolódott. Újabb kavicstakarója részben ráborul a korábbi maradványaira (erre utalnak a kavicsrétegek megkettőződései Sárvárnál és Nagysimonyinál), részben pedig az erózióbázis irányában újat is épített. Ebből a felhalmozódási szakaszból maradt meg a Sárvártól Marcaltőig terjedő, 25 km hosszú, egységes felépítésű és felszínű kavicsplató, helyi elnevezéssel a Cser. A benne előforduló, fagyási folyamatok által kialakított formák tanúsága szerint kora idősebb a legfelső pleisztocénnál.


Az - idők során szakaszosan fellépő - vulkáni aktivitás során újabb, kisebb feltörések történtek, ahol a vulkáni kőzet (leginkább bazalttufa) már a kavicsplató felszínére szóródott. (Sitke, Gérce)


A pleisztocén kortól némi emelkedés következtében fokozódott a szintkülönbség a Kisalföld középső része, és a Kemeneshát területe között, ezért a folyóvizek korábbi jórészt feltöltő tevékenységét egyre inkább az erózió váltotta fel. Területünkön az akkor még öszefüggő Ős-Zala-Marcal mélyítette völgyét a kavicstakaró délkeleti peremén. Csak az ellenállóbb bazalttal és az erősebben cementált folyóvízi kaviccsal fedett részek álltak ellen a vizek lepusztító erejének.


A Zala folyó ebben az időben ugyanis északkelet felé ívelve a mostani Marcal irányában folyt tovább, azonban a középső pleisztocén idején a Kis-Balaton irányából a jelenlegi Alsó-Zala-völgy patakjának forrásvidéke hátravágódó erózióval elérte az ősfolyó medrét, így azt dél felé irányította. A Marcal-völgy vízutánpótlása a felső szakaszról így megszűnt, a vízgyűjtőjének jelentős hányadát elvesztő Marcal azóta főként a bakonyi mellékpatakok vízhozamára támaszkodik.

A Győri-medence további süllyedésével a Marcal-medence felszínét egyre mélyebbre vájták ki a Bakonyból lefutó patakok. A táj jelenlegi képét az utolsó két eljegesedés és köztes időszakai során nyerte el. A folyóvízi tevékenység, völgybevágódás, és medencetalp-mélyítés a tájat formáló jégkorszak-közti átmeneti időszakok, és főként a jelenkor folyamán ment végbe.